Egyszer volt, tán igaz sem volt, hogy egy olyan világba születtem, ahol a félelmet, kétségbeesést közvetítő hangomról, a környezetem nem igazán akart tudomást venni. Féltek attól, hogy az irányítása alá kerülnek. Végül elhallgattam, fokozatosan belenyugodtam, hogy csak a „jó hangjaimra” van fülük. Mély feledésbe merült számomra is, hogy vannak félelmetes hangjaim. Ők ugyanakkor azt közvetítették felém, hogy ha lehet, rájuk figyeljek, hogy őket kövessem, szóljanak bár a félelem vagy a szeretet hangján. Én többnyire ezt tettem, mégis, bizonyos hangokra kissé süketté váltam. Így teltek-múltak az évek, a környezetemben élők vegyes hangjaiba burkolództam, azzal azonosultam, az adott meleget. Mígnem egy éjszaka különös álmom volt.  

Álmomban egy tv-készülékre lettem figyelmes, alatta videólejátszóval. Volt benne egy odakészített videokazetta, és benyomtam. A képernyőn egy aranyszínű háromszög jelent meg, benne egy szemmel. S abban a pillanatban egy másik világban találtam magam, ami már egyáltalán nem tűnt álomnak, nagyon is valós és mélyen természetes volt. Egy tó felett siklottam el, aminek a partján arany színű aurával rendelkező, lágyan hajladozó vízi növények voltak. A béke érzése mindent átható volt. A következő pillanatban egy fiatal fiú alakja bontakozott ki előttem. Szemei szikrázóan ragyogtak, mint a csillagok, a felkelő nappal a háta mögött, felém fordulva így szólt hozzám: „Miért nem akarjátok megtudni, hogy kik vagytok valójában?” Én csak hallgattam. A következő pillanatban feltűnt, hogy nincs egyedül. Tehenek vették körül, akik a hajnali füvet legelték nagy nyugodtan, s ahogy mozdultak, csöngött a kolompjuk. Ott felébredtem… S ekkor mélyen megszólaltam egy réges-régen feledésbe merült hangon, ami se nem jó, se nem rossz, egyszerűen a lelkem hangja volt. Ezen a hangon az első, amit megfogalmaztam magamban, hogy Govindára szeretnék emlékezni, mostantól hallgatok Rá.  

Ahogy ezt hangosan is kinyilvánítottam, minden változásba lendült körülöttem. Megremegett alattam a föld, s előbb vagy utóbb – bármilyen erős is volt a környezetemben élők irántam tanúsított, vagy az általam feléjük megnyilvánított ragaszkodás –, minden darabjaira hullott az életemben.  Minden olyan hang, ami nem a lelkem hangja volt, legyen az félelmetes vagy jó, egyszerűen levált rólam, meztelenné váltam… s itt akár véget is érhetne a történet, de ehelyett egy nem várt fordulatot vett.  

Ebben a lemeztelenedett állapotban váltam képessé arra, hogy fogadjam végre azt a szeretetet, ami Jézustól jött: repültem Vele a felhők fölött. Fogta közben a kezem, rám nézett, és a tekintetéből, mosolyából éreztem az önfeledt örömöt, összetartozást és szeretetet. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy Jézusra is szeretnék emlékezni, szeretném viszonozni ezt a meghitt szeretetet! Ennek megfelelően, az új ruhát és környezetet azóta már Jézus, Govinda, az Őket szerető lelkek és a lelkem összhangja fonja folyamatosan körém. Így kapcsolva be abba a világba, ahol immár nemcsak az én, hanem az Ő, s mindannyiunk öröme van a középpontban. Ehhez a világhoz azok és olyan mértékben tudnak kapcsolódni, akik és amilyen mértékben a lelkük tiszta hangján szólnak.  

Hogy kire hallgatunk, és mit nyilvánítunk ki, az határozza meg az általunk tapasztalt valóságot. Ha a hang, amire hallgatunk, legyen bár jó vagy rossz, de nem a lélek hangja, nem azt az életet tapasztaljuk magunk körül, ami valóban minket tükröz, és ezért mélyen magányosnak érezzük magunkat. Ha a hang a lelkünk hangja, és merünk rajta megszólalni, az mozdítja a valóságunkat. Ha az a valóság, ami ennek hatására körénk rendeződik, szenvedést okoz nekünk, az azt mutatja, hogy a hang, bár a miénk, még nem teljesen tiszta. Ha szeretnénk, hogy a fájdalom elmúljon, a lelkünk tiszta hangján szólaljunk meg. Azért, hogy ezt meg tudjuk tenni, olyanoktól szükséges hallani, akiknek tiszta a hangja.