Világképemről
A világképemet személyes tapasztalataim, a szentírások és kortárs tudományos eredmények együtt formálták. Nevezhetjük integratív, holisztikus világképnek.
Ennek lényege, hogy egyéni létezőként testi (fizikai, kémiai, biológiai), érzelmi, gondolati, intellektuális és lelki szinten egyaránt képesek vagyunk a valóságot tapasztalni. Ha ezek közül valamelyik kimarad, akkor megfosztjuk magunkat a teljesség érzésétől, és a hiányérzetünket semmi más nem orvosolhatja. Ezek közül ugyanakkor a lelki sík adja meg az alapot, az harmonizálja a többit. Ennek oka, hogy a lélek (tudat) az ok, a valóság pedig, amit tapasztalunk, az okozat. Vagyis a tudat határozza meg a valóságot. Éppen ezért lehetségesek a tudat-alapú, spontán gyógyulások, hiszen a minket körülvevő valósághoz tartozik a durva és finom fizikai testünk is.
A végtelenül sok egyéni tudat együtt alkotja a Legfelsőbb tudatot, ami bár az egyéni tudatokból áll, mégsem egyenlő azokkal. Ez az Univerzális tudat határozza meg a körülöttünk tapasztalt teljes kollektív valóságot, ami már túlterjed a testünkön, és magában foglal minden testet és érzékelhetőt.
A tapasztalatok, amiket szerzünk, ugyanakkor vissza is hatnak mind az egyéni, mind az univerzális tudatra, s arra késztetik, hogy újabb és újabb tapasztalatokat szerezzen, törekedve arra, hogy egyre nagyobb örömben részesüljön. Vagyis a valóság nem statikus, hanem dinamikusan változó egy örömelv mentén. Ez a mély öröm azonban hétköznapi tudatállapotban nem érzékelhető, magasabb tudatállapotban lehet megtapasztalni. Jó hír, hogy ez a készség fejleszthető, és fejlesztésre is érdemes.
Mindez azt is jelenti, hogy egyéni tudatként és lélekként egymással és a Legfelsőbbel is kapcsolatban állunk, fizikai, kémiai, érzelmi és transzcendens szinteken egyaránt. Minden élő és élettelennek tűnő forma kapcsolódik tehát egymással, egy egész szervezetet alkotva. Ennek ténye nagy alázatra és érzékenységre késztethet bennünket, mert ez azt jelenti, hogy ahogy bánunk a többi lélekkel és magunkkal, az lényegében előbb vagy utóbb ránk is visszaszáll, mint ahogy a testben lévő oxigén vagy éppen méreg is előbb vagy utóbb szétterjed a testben mindenhova.
Fontos még kiemelni, hogy transzcendens, tudati síkon az egyéni tudatok között, valamint az egyéni és a Legfelsőbb tudat között valós idejű információáramlás van. Ezt a szakirodalom jelenleg nem-lokális intuíciónak hívja. Ez biztosítja azt, hogy lelkek összhangban cselekedjenek, illetve végső soron, hogy a cseppek összhangban lehessenek a tengerrel. A nem emberi élőlények képesek teljesen összhangban működni a Legfelsőbbel, mi emberek azonban képesek vagyunk kilépni ebből az összhangból, és kaotikusan tapasztalni a valóságot. Így mind egyéni, mind kollektív szinten célként tűzhetjük ki, hogy emlékezzünk arra, hogy transzcendens síkon is képesek vagyunk a valóságot tapasztalni, ami amellett, hogy belső örömöt ad, képessé tesz újra írni az egyéni és kollektív sorsunkat, mint ahogy a programozó is bármikor újra tudja írni azt a programot, amit korábban tervezett. Így, amikor rémálommá kezd válni a világ körülöttünk, a Legfelsőbb tudat segítségével egy újat álmodhatunk magunknak. Megértésem szerint, ha élünk a bennünk rejlő lehetőségekkel, az óriási potenciált jelent mind az egyéni, mind a kollektív sorsunk újra hangolását tekintve. Ebben a folyamatban jelenleg az autentikus egyéni transzformációknak van a legnagyobb jelentősége, amelynek folyamán a kilátástalanságból és reményvesztettségből fokozatosan visszatérhetünk annak felismeréséig, hogy igenis hatással vagyunk az életünkre, és önmagunkon kívül senki sem ítélt minket szenvedésre. Én is ezen mentem keresztül. Bízom abban, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy én fokozatosan ki tudtam gyógyulni a traumatizációs alapú cselekvési mintázataimból és sorsomból, ugyanúgy más is képes lehet rá, sőt idővel akár az egész társadalmunk is.
Mint a bevezető történetből kiolvasható, a lelkem Govindát hívta, s Ő csodás módon azonnal válaszolt. Govinda Isten egyik neve. Ő mindent átható, minden atomban, így testünk és környezetünk összes atomjában ott van, ugyanakkor mi mindannyian Őbenne vagyunk. Olyanok vagyunk, mint cseppek a tengerben, s a tenger is ott van minden cseppben. Univerzális tudatként, Felsőlelkünkként Őt a szívünkön keresztül közvetlenül érzékelhetjük. S végül, Govinda a lelkem számára az eredeti személy is, akivel szeretettel kapcsolódhatok azokon keresztül, akik Őt tiszta szívből szeretik. Govinda ebben a formában Istennek egyik olyan megnyilvánulása, aki örök fiatal, barátságos és mindig szerelmes hangulatban van. Nevének szó szerinti jelentése: „Aki örömöt ad a teheneknek és az érzékeknek”. Ugyanakkor, mindemellett Jézus Krisztus is központi szerepet tölt be az életemben. Érzem a kegyelmet és szeretetet, ami Tőle árad felém. Ha éppen Jézusra figyelek jobban, az a Govinda iránt érzett szeretetemet is erősíti, ha Govindára, akkor az pedig a Jézus iránti szeretetemet is táplálja.
Úgy látom, hogy lélekként, mélyen mi mindannyian – ha tudunk róla, ha nem – Istent szeretjük, ez az eredeti természetünk. Isten olyan a lelkünknek, mint a levegő vagy a víz a testnek. Ha nem lélegzünk, vagy nem iszunk, előbb-utóbb haldokolni kezdünk. Olyan, mintha egy csepp vizet kivennénk a tengerből, vagy egy végtagot levágnánk a testről. Kapcsolódás nélkül a vízcsepp elpárolog, a testrész elhal. A kapcsolódás pedig maga az emlékezés, azaz figyelmünknek és ezzel összes érzékszervünknek a Legfelsőbb és az Őt tisztán szerető lelkek felé történő fordítása. Az ilyen emlékezés békét, szabadságot, örömöt, tudást és folyamatos megújulási képességet ad. A többségünk azonban jellemzően olyan, mint a tűzből kipattanó szikra, könnyen felejt. Én is ilyen vagyok. Szerencsére ezt az Úr jól tudja, és mindig gondoskodik arról, hogy valamilyen módon emlékeztessen bennünket arra, hogy kik is vagyunk valójában. Velem is ez történt, emlékeztetett, folyamatosan emlékeztet, és már én is emlékezek.
„Hirtelen olyan nagy belső világossággal jött elém egy emlékezés, hogy úgy tűnt, mintha egy másik világban lennék, és a lelkem önmagában, egy nagyon bájos erdőben és gyümölcsösben találta magát, olyannyira, hogy eszembe jutott, amit az Énekek énekében mondanak: Veniat dilectus meus in hortum suum – jöjjön Ő, a kedvesem, az Ő kertjébe, és egye annak finom gyümölcseit.”
„Láttam ott, ebben az Eliseóban („gyönyörűséges hely, ahová a nagy lelkek járnak”) egy feketés ifjút, különös szépségűt; a feje tetején valami nagy drágakövekből álló koszorúhoz hasonlót, nem koronát viselt, és sok leányt, akik vele sétáltak, csokrokkal a kezükben, és mindannyian Istent dicsérve énekeltek. Nem tettem mást, csak kinyitottam a szemem, hogy ne zavarjon meg, és nem tudtam erről elterelni a figyelmemet.”
„Angyalok zenéje és madarak éneke volt ez, amit a lélek nagy élvezettel hallgatott, noha fizikai fülemmel nem hallottam, a lelkem gyönyörködött abban. Úgy bámultam, mintha nem is lett volna ott más ember.”
„Ez több mint másfél órán át tartott – hogy nem tudtam levenni róla a szememet vagy a figyelmemet, és nagy örömömben, egész más volt ez, mint más látomások; és amit onnan kaptam, az az Isten iránti még mélyebb szeretet volt, és az Ő még mélyebb jelenléte azzal a szépséggel együtt, nem lehetséges, hogy ez képzelgés volt.” Avilai Szent Teréz, Relación 44, Sevilla, 1575. augusztus 9.
