Arról, hogy szükségünk van azokra, akik folyamatosan képesek látni bennünk a jót és a szerethetőt

2021. május 20. A félelem azért olyan veszélyes, mert ha elhatalmasodik rajtunk, átitatja a zsigereinket, elhiteti, hogy egy kegyetlen, zsarnok világban élünk és ehhez a kegyetlen valósághoz kell alkalmazkodnunk. A vacogásunkat le kell rázni magunkról, meg kell keményítenünk a szívünk, erővel kell megszereznünk azt, amit akarunk. Mindez megbénítja a lelket. Itt a léleknek a szeretetnek nincs, vagy csak szűk keretek között van helye. És mivel szeretetlenségben élünk, másokhoz sem vagyunk képesek (vagy csak igen korlátozott mértékben) kapcsolódni, ezért mélyen belül elszigetelődünk.  Ez előbb utóbb a kapcsolataink minőségének romlásában, esetleg végletes szinten azok akár teljes hiányában is megnyilvánulhat. Van, aki a félelemet nyíltan vállalja, van, aki nem, sőt úgy gondolja, hogy ő bizony senkitől és semmitől nem fél. Az egyik típus őszinte a sebezhetőségéről, a másik, páncélok mögé rejti azt. A magam részéről ez utóbbi csoportba tartoztam, sok ideig. Pedig a látszólagos bátorságom dacára, mélyen belül, azért igenis féltem rengeteg mindentől. Ugyanakkor pont e vakmerőség miatt mertem olyan irányokba nyitni és olyanokat felfedezni, amit amúgy nem tettem volna meg. Viszont, nagy munka volt levágni magamról ezeket a páncélokat, hogy igazán érezni és egyáltalán szeretni tudjak. De bárki, bármelyik típusba is tartozik, egy kihívás közös: a félelem legyőzése. Ez pedig csak szeretettel lehetséges. Na, de ez hogyan működhet, ha minket, esetleg szűkebb-tágabb környezetünket is uralja kisebb-nagyobb mértékben a félelem? Ez olyan kihívás, mint egy csecsemőnek megtanulni járni olyan személyek társaságában, akik nem tudnak, vagy csak négykézláb mászkálnak. Egyszer hallottam egy számot, hogy egy kisgyerek hányszor bukik el, amíg megtanul a lábán állni és járni. Már nem emlékszem a konkrét számra, de megdöbbentően sokszor. Honnan van hite ahhoz, hogy megpróbáljon felállni, annyi, de annyi bukás után? Onnan, hogy látja, hogy körülötte mindenki sikeresen használja a lábát. És ha másoknak megy, akkor neki is fog. Éppen ezért, ha a környezetünkben éppenséggel senki nincs, aki járni tud, könnyen az a hit alakulhat ki bennünk, hogy nekünk ez tényleg nem megy. Lehet, hogy valami különös vágy arra ösztönzött minket, hogy megpróbáljuk, de annyiszor vesztettük el az egyensúlyunkat és zuhantunk vissza a földre, hogy ez beigazolta: nem tudunk járni. Hasonlóan van ez a szeretettel is. A félelmünk dacára próbálkozunk-próbálkozunk időként, de állandóan visszazuhanunk a félelembe. És nem tudjuk olyan biztonsággal és stabilan áramoltatni önmagunk és mások felé ezt az érzést, ahogy azt esetleg valahol ösztönösen szeretnénk. Éppen ezért, ha netán van valaki a környezetünkben, aki valamilyen csoda folytán rendelkezik a szeretet STABIL áramoltatásának képességével, a léte önmagában képes hitet adni ahhoz, hogy mi magunk is küzdjünk tovább, hogy egyszer végre biztonságosan képesek legyünk szeretni egymást.