„Hirtelen olyan nagy belső világossággal jött elém egy emlékezés, hogy úgy tűnt, mintha egy másik világban lennék, és a lelkem önmagában, egy nagyon bájos erdőben és gyümölcsösben találta magát, olyannyira, hogy eszembe jutott, amit az Énekek énekében mondanak: Veniat dilectus meus in hortum suum – jöjjön Ő, a kedvesem, az Ő kertjébe, és egye annak finom gyümölcseit.”
„Láttam ott, ebben az Eliseóban („gyönyörűséges hely, ahová a nagy lelkek járnak”) egy feketés ifjút, különös szépségűt; a feje tetején valami nagy drágakövekből álló koszorúhoz hasonlót, nem koronát viselt, és sok leányt, akik vele sétáltak, csokrokkal a kezükben, és mindannyian Istent dicsérve énekeltek. Nem tettem mást, csak kinyitottam a szemem, hogy ne zavarjon meg, és nem tudtam erről elterelni a figyelmemet.”
„Angyalok zenéje és madarak éneke volt ez, amit a lélek nagy élvezettel hallgatott, noha fizikai fülemmel nem hallottam, a lelkem gyönyörködött abban. Úgy bámultam, mintha nem is lett volna ott más ember.”
„Ez több mint másfél órán át tartott – hogy nem tudtam levenni róla a szememet vagy a figyelmemet, és nagy örömömben, egész más volt ez, mint más látomások; és amit onnan kaptam, az az Isten iránti még mélyebb szeretet volt, és az Ő még mélyebb jelenléte azzal a szépséggel együtt, nem lehetséges, hogy ez képzelgés volt.”
Avilai Szent Teréz, Relación 44, Sevilla, 1575. augusztus 9.
Kép: Ustad Allah Bux
English (UK)